• Ónodi-Szűcs
    • A labda az államtitkárnál volt

      A labda az államtitkárnál volt

    • Nem kell adót fizetni a praxis eladása után

      Nem kell adót fizetni a praxis eladása után

    • Tető alatt az uniós egészségügyi fejlesztések kétharmada

      Tető alatt az uniós egészségügyi fejlesztések kétharmada

  • költségvetés
    • Fókusz: népegészségügy, alapellátás és betegbiztonság

      Fókusz: népegészségügy, alapellátás és betegbiztonság

    • Ónodi-Szűcs: csökken a lemaradásunk

      Ónodi-Szűcs: csökken a lemaradásunk

    • Százmilliót vonnának el a kórházaktól

      Százmilliót vonnának el a kórházaktól

  • bérrendezés
    • KSH: kétszámjegyű növekedés az átlagkeresetben

      KSH: kétszámjegyű növekedés az átlagkeresetben

    • Jelentősen nőttek az egészségügyi fizetések

      Jelentősen nőttek az egészségügyi fizetések

    • Ápolói fizetések - a régióban sereghajtók vagyunk

      Ápolói fizetések - a régióban sereghajtók vagyunk

A Lipót-nosztalgia és a XXI. századi lélekgyógyászat

Lapszemle 2011.01.15 00:00 Forrás: Magyar Nemzet

Az elmúlt két év során az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet (OPNI) bezárása a szakma Trianonjává vált.

Sebet ejtett a szakma egészén és valószínűleg sok beteg került ki a megszokott segítő kapcsolatok biztonságából. Az előző egészségügyi kormányzat búcsúzó gesztusaként kis híján megszűnt az OPNI-nál jóval több beteget ellátó országos pszichiátriai gondozóhálózat is, amelyet az utolsó pillanatban civil összefogással és a mostani kormányzat gyorssegélyével mentettek meg.

A szakma hiányzó testrésze, az OPNI már nem növeszthető újra, de a Lipót-nosztalgia mégis néha elfeledteti velünk, hogy a hagyományos pszichiátria egész „teste" beteg. Ma már ennek a - teljes szervezetet érintő - betegségnek az orvoslása a feladatunk.

Egyre több kutatás igazolja, hogy a környezeti stresszek, a civilizációs ártalmak a mentális zavarok jelentős kiváltó tényezői. Olyan tényezők, amelyekre aligha hathatunk csak gyógyszerekkel vagy kórházakkal. Mindezek a problémák azonban a medicina egészét is érintik. A testi betegségek nagy része is jelentős összefüggést mutat a környezeti stresszekkel és az ennek nyomán kialakuló depresszív vagy szorongásos lelkiállapottal.

Mára ismertté vált, hogyan hat az emberi kapcsolatok és a biztonság hiánya, a bizalmatlanság, a negatív gondolkodás az immunrendszerre, s hogyan vezet szív-, érrendszeri és más betegségkockázatokhoz. Kutatások igazolják, hogy a vérnyomás vagy a vércukorszint ugyanúgy emelkedik stresszhelyzetben, mint a pszichés zavarok valószínűsége. A krónikus stresszek, a kudarcos megoldások, a társadalmi bizalmatlanság hasonlóan mérgező a testi-lelki egészségünkre, csak az a kérdés, melyik a gyenge pontunk, milyen betegségre van hajlamunk, amit aztán a stressz aktivál.

Jó hír azonban az, hogy mindezek a tényezők jól befolyásolhatók pszichoszociális módszerekkel! Mindazok az eljárások és folyamatok, amelyek segítik az emberek elégedettségét, a (köz)bizalmat, az emberi kapcsolatok stabilitását, a jó közösségek kialakítását és működését, az izoláció és megkülönböztetés csökkentését, az emberek (köztük a gyermekek) biztonságát, az egészségmegőrzéshez és a gyógyulásokhoz is nagyon hatékonyan járulnak hozzá a mentális zavarok és más civilizációs betegségek esetében.

Saját gyakorlatunkban krónikus mentális problémával élőknél minden esetben végzünk stresszkezelést, ahol megtanítjuk, hogyan tud a beteg és családja úgy kommunikálni, hogy az segítse a problémák megbeszélését, és ennek során a negatív dolgokat is úgy tudják kimondani, hogy az ne sértse az emberi kapcsolatokat. Ez a pszichotikus zavarral élők esetében sokszor a gyógyszeres kezelés visszaesést megelőző hatását megduplázza.

A stresszkezelés oktatását már én is kipróbálhattam egy általános iskolában, és a remek eredményeket látva, azóta is csodálkozom, miért nincs idő és erőforrás a sok és nem mindig életre szóló lexikális tananyag mellett a legtöbb iskolában ilyen „életszagú" készségeket tanítani. Ez nemcsak az iskolai agresszió, de a mentális, addiktológiai és sok testi betegség közös megelőzési útvonala is.

A környezet-betegség kölcsönhatások újabban feltárt összefüggéseinek komoly hatása van a terápiás megközelítésekre (és ezek változásaira). Általában a páciensek személyes értékeinek és szükségleteinek megértése is részét képezik az eredményességnek. Ezért is indokolt például az otthonszülés befogadása, szabályozása. Azt a szemléletet, amely kiterjeszti aktivitását a beteg környezetében lévő tényezők megértésére, figyelembevételére és befolyásolására, közösségi szemléletnek nevezzük.

Létezik közösségi medicina (amely a közegészségügy új területe lehet), közösségi pszichiátria, közösségi pszichológia, a szociális szakterületen pedig közösségfejlesztés. Helyes az egészségügyben és más segítő szakmákban a decentralizált, otthon közeli szolgáltatások bővítése, a háziorvos szerepének növelése. A háziorvos, a védőnő és a beteget gondozó szakemberek a betegek otthonában vagy ahhoz közel a legjobb eséllyel érik el az együttműködést, a környezet támogatását, az életmódváltást.

A mentális problémákkal élőknél a közösségi pszichiátriai munkacsoport leggyakrabban a beteg otthonában, a családdal együtt dolgozik. Emellett az orvos és munkatársai - vidéken különösen - a helyi közösség meghatározó tagjaiként a közösségek jobb működését, az egészségfejlesztést és megelőzést is ösztönözhetik, vagy segíthetik az elesettek és hátránnyal élők befogadását és támogatását.

Kutatások bizonyítják, hogy egy pár perces, ösztönző beszélgetés során a háziorvos vagy más szakorvos 40 százalékos csökkenést tud elérni az alkoholfogyasztásban. Tehát a „periférián" dolgozó szakember kezében olyan hatásos eszköztár van, amely sok tekintetben felülmúlja a ma még sokkal nagyobb presztízsű intézményes ellátás lehetőségeit.

A nagy kórházak, klinikák hagyományos központi szerepe nemcsak a pszichiátriában, de a medicina más területein is sok tekintetben háttérbe szorul. Már nem gondolhatjuk, hogy a kórház afféle csúcsszerv, ahol a módszertani tudás értelemszerűen minden tekintetben maximális. Még az olyan hagyományos orvosi szakágak is, mint amilyen a belgyógyászat, neurológia, nehezen tekinthetők egy-egy szakmának, amelyet egy központi intézményben űznek.

A belgyógyászati osztályok helyett ma kardiológia, gasztroenterológia, hematológia stb. működik. A neurológia is sok ágra szakad: a stroke-ellátás vagy a sclerosis multiplex ellátása erősen elvált egymástól, nemigen van olyan szakember, aki szakmai vezetőként a belgyógyászat vagy a neurológia minden ágában specialista. Ugyanakkor a szétválás, a specializáció mellett megjelenik a szakmák közötti átjárhatóság igénye is: például a stroke-, a demencia- és az epilepsziaellátás során egyaránt szükség van neurológiai és pszichiátriai - sőt, sokszor belgyógyászati - tudásra is.

A specializálódás mellett tehát a szakmák közötti feladatok is erősödnek. Felértékelődik a kórházi és a területi/közösségi ellátásban is a konzíliumot ellátó mobilis szakorvos, aki csapatban dolgozik a többi szakemberrel. Ezt kapcsolati és konzultációs munkának hívják, amely a pszichiátriai területen nagy segítséget nyújthat, többek között a háziorvosoknak is a náluk tömegesen megjelenő depressziós, szorongásos betegek ellátásában.

Saját gyakorlatunkban ez a szolgáltatás jelentős szerepet játszik az öngyilkosság megelőzésében is, hiszen olyan betegek tömegeit tárja fel és vonja kezelésbe, akik soha nem fordulnának szakorvoshoz, de gyakran éppen a háziorvosnál jelzik valamilyen módon az öngyilkosság előtt, hogy bajban vannak (cry for help).

Mindez újfajta, hálózati jellegű intézményes, illetve szervezeti kultúrát feltételez: az intézmények erősen specializált ellátást nyújthatnak, magas színvonalon, interdiszciplináris szemlélettel. Ugyanakkor a gyógyító, gondozó munka nagy része decentralizált formában valósulhat meg, a beteg otthonának közelében. Különösen igaz ez a pszichiátriában, ahol nagyon kevés olyan ellátás van, amelyhez kifejezetten ágyban kell feküdnie a betegnek.

A speciális központok nagy része is működtethető ambulánsán vagy nappali kórházi háttérrel, ahol a magas szakmai színvonal tovább emelkedhet az otthon közeli ellátások fentebb bemutatott lehetőségei által. Az akut állapotok jelentős része is ellátható kórházon kívül, főképp, ha a közösségi pszichiátriai ellátás révén felkészült és együttműködő hozzátartozók és más segítők is velünk vannak.

Kórházi ellátásra a nagyon súlyos állapotú, veszélyeztető betegeknek van szüksége - átmenetileg -, aztán ha a súlyos állapot javul, a kezelés legtöbbször folytatható a gyógyítási „kisüzemekben". Ma már egyes műtétek után egy-két nap múlva is hazamehet a beteg, majd a háziorvos és munkatársai segítik tovább.

Az új, közösségi központú szisztéma elterjedését az előző kormányok rövidlátó és destruktív szakpolitikája mellett épp a szakmai elit kórházcentrikus és a biológiai pszichiátriai, illetve magánorvosi érdekeltsége nehezítette - és az, hogy a szakmai döntéshozásban és előkészítésben a központoktól sokszor távol működő, közösségi és járóbeteg-ellátások gyakorlati szakemberei, a társszakmák, a betegek és a független civil szervezetek eddig nemigen kaptak szerepet.

Számomra az „újlipótos" és „kórházholdingos" centralizációs törekvések az intézmény- és (fő)orvosközpontú (vissza)út választását jelzik. Illúzió a mai medicinát és különösen a XXI. századi pszichiátriát ilyen „csúcsintézményekből" irányítottan elképzelni. A módszertani útmutatókat sem lehet csak ilyen központoktól várni, hiszen hogyan is tudná módszertanilag meghatározni és oktatni a kistérségi közösségi pszichiátriai ellátást egy budapesti nagy intézmény? Valószínűleg úgy, hogy megkeresi és bevonja a jó gyakorlatokat. Ehhez viszont nem kell saját ellátást is szerveznie, annál inkább van szüksége a minőség-ellenőrzést megvalósító és a hálózati működést szervezni és koordinálni képes professzionáhs egészségügyi menedzserekre!

Nem lehet a gyermekkori anorexiától kezdve a demenciaellátásig sem minden pszichiátriai specializációt a legmagasabb szinten megoldani a „csúcskórházban". Még ha mindez meg is valósulhatna - elég baj lenne. Ismét oda jutnánk, hogy azt tekintjük a legjobb ellátásnak, amelyik a legnagyobb házban van, és amelyikre ki van írva, hogy módszertani intézmény. Bár ez a világ a régi időket idézi, még itt van köztünk ma is. Ne vigyük magunkkal tovább a XXI. századba! – írja Dr. Harangozó Judit. A szerző az Ébredések Alapítvány vezetője, a pszichiátriai klinika rehabilitációs részlegét irányítja.

Kapcsolódó hírek

Lapszemle

Legolvasottabb cikkeink