APOKALIPSZIS…

Múlt heti jegyzetemben folytatását ígértem az egészségügyről írott gondolataimnak. Ehelyett ma inkább az emberi közelségbe kerülésről írok.

Az ígéret szép szó…

A héten gyűjtöttem az „anyagot” tulajdonképpen a bőség zavarával küzdve. Miközben a „nagypolitika” forgott a sajátos tengelye körül, én kínosan igyekeztem elkerülni a pedofil botrányban lemondott állami vezetők történetének hullámveréseit, a hirtelen a semmiből feltűnt „néptribunus” hatalmas érdeklődéssel és tüntetésekkel kísért történetét. (Aki egyelőre az egészségügyről semmi érdemlegeset nem mondott.)

Hányatott sorsú egészségügyünkről a fő oldalakon nem esett szó. Talán néhány elégedetlen hang, amely szerint a szakdolgozói béremelés nem hibátlanul folyik. Persze a „második oldaltól” és szakportálokon, a csevegős és vitatkozó felületeken az egészségügy gondjai, megoldandó feladatai is sorjáztak.

Volt a héten Csató Gábor interjú az Indexen és az Inforádió Arénában az Országos Mentőszolgálat tevékenységéről, legújabb kori szerepéről, esett szó egy újabb „tisztáldozatról”, a szombathelyi Markusovszky Kórház főigazgatójának önkéntes lemondásáról, a MOK nyilvános eszmefuttatásáról az orvosi „már nem köztestület” szükségességéről. 

És akkor jött… na, nem a Tenkes Kapitánya, hanem Takács Péter

Akkor „berobbant” egy tudósítás egy rendezvényről, amelyen Takács Péter átfogó képet vázolt fel az egészségügy reformjáról. A cikk nagy terjedelemben, részletesen ismerteti a mondanivalót, forrása a Magyar Orvosi Kamara Budapesti Területi Szervezetének YouTube-csatornáján megtalálható videofelvétel. A dátum: 2024. március 23., a helyszín a Semmelweis Egyetem egyik előadója, a rendezvényt a Magyar Orvosi Kamara Budapesti Területi Szervezete tartja, ahol az elnök érdekes felvezetése nyomán élőben megszólal az egészségügyért felelős államtitkár.

Emberi közelség

Biztos vagyok benne: nem akarom megmondani, hogy kedves és egészségügyben jártas Olvasóim mit gondoljanak az előadásról. Kérem, olvassák el a cikket, majd ez után nézzék és hallgassák a videofelvételt. A cikk jó hosszú, a felvétel még hosszabb: pontosan kétórás – de egészségügyben jártas olvasóim élvezni fogják mindkettőt.

Valóságos anatómiai tanulmány arról, hogy egy folyamatosan elmondott, diaképekkel bőségesen illusztrált előadás hogyan tükröződik egy szakmai jellegű tudósításban. Erre vonatkozik mai jegyzetem címében az „Apokalipszis” kifejezés. Ami eredetileg irodalmi műfajt jelölt, amelyben egy természetfeletti lény kozmikus titkokat, vagy a jövőt tárja fel az emberi közvetítő előtt. Például ilyen a világ vége vagy valamilyen nagy katasztrófa.

A tudósítás után a videofelvétel: megrendítő élmény. Barátságos csevegő stílus, magán jellegű összefüggések, baráti beszélgetés a vége felé a közönségből megszólalók felvetéseiről. Emberi közelségbe kerül az a „valami”, ami az elmúlt éveinket átszövi, a magyar egészségügy reformja, és annak tervei, félelmei, szorongásai, azaz a szakmai és jogi szövegek hideg szakszerűsége és az emberek mindennapjait kitevő valóság időnkén fenyegető vagy aggasztó jelei.

Epilógus

Érdemes venni a fáradságot, hogy az én hosszú szombati jegyzetem helyett olvassák és hallgassák azt, aki a magyar egészségügy felelős államtitkára és akinek hatása van a folyamatokra.

Egyfolytában beszél másfél órát. Rengeteg mindenről tud, van véleménye, vállalja, rendkívül magabiztos. Ha a lehetőségeit is ilyen világosan ismeri és tud azokkal élni, annak lehet hozadéka. Remélem tudja, hogy ő nemcsak a kormány képviselője az ágazatban, hanem az ágazat képviselője a kormányban. Itt már óriási a felelősség: a gyógyítókért, a működő intézményekért és legfőképpen a betegekért. Itt már érdemes nagyon figyelni és kapaszkodni.

Beszámol arról, hogy az átalakítások tempójának az elégtelensége miatt fejezte le az OKFŐ-t és nevezett ki újakat. És mi van a feltételekkel? Varga Mihály két napja még azt mondta: vizsgálják a rapidan újra növekedő adósságállományt, és majd döntenek az újabb konszolidációról. Miközben ennek szakmai szervezési okairól Takács Péter beszél az előadásban, láthatólag ennek ellenére remél kiadáscsökkenést a restriktív intézkedésektől. E kérdésekben politikusként viselkedik, alulértékeli a bonyolult folyamatok determinációit, és úgy tűnik, hogy többnyire figyelmen kívül hagyja az időt mint dimenziót. Nem hiszi el, hogy jó szándékkal bajt is lehet okozni. Persze, ne legyen igazam!

De ez már napjaink történelme, és az eredményt csak a jövő fogja megmutatni…