• Ónodi-Szűcs
    • Ónodi-Szűcs: több fejlesztés, magasabb bér

      Ónodi-Szűcs: több fejlesztés, magasabb bér

    • Teljesítmény helyett eredményalapú finanszírozás

      Teljesítmény helyett eredményalapú finanszírozás

    • Számvetés az Arénában: Ónodi-Szűcs Zoltán

      Számvetés az Arénában: Ónodi-Szűcs Zoltán

  • EBP
    • EBP: Fejlesztik a nagykátai rendelőintézetet

      EBP: Fejlesztik a nagykátai rendelőintézetet

    • EBP: fejlesztik a monori szakrendelőt

      EBP: fejlesztik a monori szakrendelőt

    • Új ellátások is lesznek a megújuló szakrendelőben

      Új ellátások is lesznek a megújuló szakrendelőben

  • EESZT
    • EESZT - az egészségügyi ellátás új dimenziója

      EESZT - az egészségügyi ellátás új dimenziója

    • Merre tovább Elektronikus Egészségügyi Tér?

      Merre tovább Elektronikus Egészségügyi Tér?

    • Kell egy kis idő a digitális egészségügyhöz

      Kell egy kis idő a digitális egészségügyhöz

Idő, elfogadó és értő figyelem kell a terápiához

Lapszemle 2017.12.30 07:02 Forrás: 24.hu
Idő, elfogadó és értő figyelem kell a terápiához

Felépülő alkoholistaként saját tapasztalataival segít a szerhasználóknak tisztább életet élni.

A függőség nem múlik el, a jól működő addiktológia pedig nem pénz kérdése. A 24.hu készített interjút Petke Zsolt addiktológussal.

Nyíltan és jelen időben beszél a függőségéről. Soha nem lehet múlt időbe tenni? A függő mindig függő marad?
A függőség szerintem nem múlik el. Az alapérzés, hogy nem vagyok elég jó, előbb-utóbb visszatér. Ha nem foglalkozom azzal, hogy szinten tartsam magam, akkor újra jönnek a rossz érzések. Valahogy úgy működik ez, mint a cukorbetegség: ha nem adom be az inzulint, akkor visszakúszik a cukorszint. Ha viszont beszedem a gyógyszert, ami nekem az önsegítő csoportba járást jelenti, akkor jól vagyok, pozitív, elfogadó, türelmes. Persze vigyáznom kell, hogy ne használjak szert, de úgy tapasztalom, hogy a csoportra járás távol tartja a szer utáni vágyat.

Azt a mozzanatot, hogy a függőség megmarad, hogyan lehet elfogadtatni a gyógyulni és a szermentes életre vágyó beteggel?
Egy másik életet mutatunk, amiből hiányzik a piálás. Elmondom neki, hogyan telnek a napjaim évek óta szerek nélkül, és mit teszek azért, hogy ez így legyen...

Szerintünk a függőség nem egészségügyi probléma, hanem a közösség, vagy ennek legkisebb egysége, a család, és az ebben működő kapcsolatok sérülése miatt alakul ki. Kapcsolatban sérülünk és abban is gyógyulunk. Az aktív függő befelé forduló, bizalmatlan, magányos. Azért kezd el szert használni, hogy a „lúzer vagyok, valami probléma van velem"-érzést csökkentse. A terápiában az a dolgunk, hogy ebből kibillentsük, és felébresszük benne a reményt, hogy szerethető, hasznos tagja a csoportnak és jó helyen van. Erről szól a közösségi kezelés, megemeljük őket, mi ezt így hívjuk.

A megemelés a klasszikus orvos-beteg kapcsolatban nem tud jól működni?
Ez az együttérzésen, támogatáson és elfogadáson alapuló kapcsolat a legnagyobb hiányossága a nyugati orvoslásnak. A „pszicho" szakmákkal együtt – mint az addiktológia is – ebben van legnagyobb szükség a fejlődésre. Briliáns gyógyszereink, diagnosztikus eszközeink és kezelési eljárásaink vannak, viszont időből, elfogadó és értő figyelemből kevés akad. Ahhoz, hogy ez változzon, a szakma részéről több nyitottságra van szükség.

És pénzre?
Ez nem pénzkérdés, kizárólag a szervezésen múlik. Ha csak az orvosi megközelítést alkalmazzuk, akkor a kliens kezdettől fogva belehelyezkedik egy passzív szerepbe, várja, hogy hasson a tabletta. De az addiktológia nem ilyen. Mi kísérőként veszünk részt a felépülésben, és nem betegség-, hanem kliensközpontú kezelést végzünk. Megkérdezzük az első interjún, hogy miben segíthetjük a céljai elérésében. Jó cél például, hogy legyen egy párkapcsolata. Senki sem azért akar leállni a piáról, hogy dicsekedjen vele, hanem azért, mert látja, hogy változtatni kell, bajban van, nem sikerült valóra váltania a terveit.

16 éve itt dolgozik Magyarországon addiktológusként. Meg sem fordult a fejében, hogy külföldre menjen?
Egyszer már emigráltam. Marosvásárhelyen születtem, onnan jöttem el az egyetem elvégzése után. Nagyon megtetszettek azok az emberek, akikkel elkezdtem dolgozni. A pszichiátria a magyar egészségügyön belül egy kellemesebb hely, az emberek jobban figyelnek egymásra. Kevesebb a nyomulás, több az elfogadás. Ez a külföldi pszichiátriákon nincs így.

Komolyan mondja, hogy külföldön rosszabb a helyzet? Ritkán hallani ilyet az egészségügy kapcsán.
Ismerek olyan kollégát, aki Dániában dolgozott, de visszajött. Minden héten hálát ad, hogy haza tudott jönni. Nagyon sok kollégám dolgozik skandináv országban, és valóban nyugis ott az élet, sokat kirándulnak, sportolnak, sok pénzt keresnek, csak éppen a kapcsolatok nem működnek. És a nyugat-európai pszichiátria szerintem sokkal inkább betegségközpontú, kevésbé helyezik előtérbe a kliens céljait.

Ha ilyen jó hely a magyar pszichiátria, miért él annyira negatív kép róla?
Nagyon kevés szakképzett munkatárs dolgozik a pszichiátriai területen és rengeteg a munka. Ezzel együtt a jogszabályi környezet sem teszi lehetővé a szociális képzettségű kollégák, tapasztalati szakértők nagyobb számú foglalkoztatását, de van számos jó gyakorlat. Hosszú folyamat a szemléletváltás, ezzel együtt a pszichiáterek reagáltak leggyorsabban a változó kihívásokra, úgy gondolom. És tény, hogy kevés a szakember, fejlesztésre szorul az ellátórendszer. De ez az egészségügy egészére elmondható. A pszichiátria globális megítélése sem túl jó. A teljes interjú

Lapszemle

Legolvasottabb cikkeink